Annyira beleszerettünk ebbe a gondolatba, hogy úgy döntöttünk, legyen a Gyermek a főszereplő. Ha akarom, ő egy Messiás-előkép, vagy egy angyalgyerek, a humor, a fény megtestesítője, mindenképpen nagyon pozitív figura.

De az már csakis a színpadon dőlhetett el, hogy a műfaji megjelölésben is nyilvánvalóvá tett szándék, amely mintegy összenyitotta egymással az opera és a musical világát – képes lesz-e szerves egységet teremteni.

Mindennek ismeretében nem csoda, ha örömmel és érdeklődéssel vártam Gyöngyösi Levente négy ütőhangszer-játékosra komponált Sinfonia concertante című opusának ősbemutatóját a Pannon Filharmonikusok koncertjén.

Jóllehet a kompozíció forradalmian friss intellektuális élményt nem jelentett, szerzőjének nyilvánvalóan nem is állt szándékában, hogy közönségét a progresszív törekvések befogadási technikáinak elsajátítása felé terelje. Sokkal inkább arra törekedett, hogy olyan alkotást hozzon létre, amelynek ellenőrzött és egyszerű, áttekinthető rendben tartott formai nosztalgiája, nyílt stilisztikai idézetei ökonomikus egységbe simulhatnak anélkül, hogy a hallgatók mindenáron az eredetiség kérdését kívánnák firtatni.

Meglehet, csak a cinizmus közege nehezíti a befogadást, de az „érzések pokla” és a „testi-lelki újjászületés” olykor bizony a romantikus nagyoperák gesztusaihoz mérten is soknak tűnt.

Gyöngyösi teljesítménye káprázatos, ötletei sziporkázóak, de a végeredmény inkább jópofa, mint jó – épp csak a mozarti bölcsesség, a Da Ponte-operák fájdalmas mosolya az, amit utólag a legjobb szándékkal sem lehet rekonstruálni.

Gyöngyösi Levente sziporkázó zeneszerzői tehetségének további alakulását tekintve aggasztónak tartom e túl-élvezetteli feredőzést a tangó álfertőjében: csak nem lesz belõle könnyűzene-komponista?