A gólyakalifa

Halász Péter kritikája, Élet és Irodalom

Nincs még kész skatulya a huszonéves Gyöngyösi Levente számára. Az Operaház pályázatán díjnyertes, Balla Zsófia librettójára írott A gólyakalifa zárófelvonásának nagy része hangzott most el. (Az első felvonással a szerző tavalyi diplomahangversenyén ismerkedhettek meg az érdeklődők.) Gyöngyösi mintha törekedne is arra, hogy ne legyen saját arca. Ezzel a maszkabállal azonban nem akarja olyan közvetlenül megidézni az opera aranykorát, mint például Vajda János tette nemrégiben a Leonce és Lénában. Operanyelvet beszél, tetszetős, tonális, jól énekelhető és drámai gesztusokra is képes idiómát, amelybe éppúgy belefér a mikrofonba belebúgott kávéházi sanzon, mint a bensőséges szerelmi vallomás vagy a tumultuózus imbroglio. Nemigen tudom eldönteni, egy az egyben kell-e itt venni mindent, s talán a szerző szándéka ellen teszem, ha nemegyszer mégsem tudom nem kihallani az irónia idézőjeleit egyes momentumok mellől.

Gyöngyösi jól tudja, hogy az az operaideál, amit ô keres, elsősorban a helyzetek melodikus megragadásából él. Gazdag és egyenletes színvonalú az invenciója, s ha nem is igazán egyénítettek és átütő erejűek a dallamai, de seregnyi egyenrangúan jelentős témát sorakoztat egymás mellé, amelyek jól definiálják a helyzet megkívánta karaktert. A legígéretesebbnek mégis a zenei idő iránti érzékét vélem; ahogyan pontosan beméri az egyes szakaszok teherbírását, ahogyan végiglépteti szereplőit a cselekmény kigöngyölődő szőnyegén. Ha túl óvatosnak tetszik is a gyakori prózára váltás, s ha túl naivnak hat is a zárókórus elégikusan kommentáló hangvétele, abszolút életképesnek, színpadra termettnek tetszett A gólyakalifa. Vashegyi György erős drámai érzékkel irányította az együttest; az énekesek közül az Inas és Sylvia megformálói, Ambrus Ákos és Szolnoki Apollónia tűntek ki.