I. szimfónia

László Ferenc kritikája

Kortárs ősbemutató és a klasszikus koncertrepertoár csúcsa, a legszemélyesebb szerelmi történet és a közösségi érzés apoteózisa – első pillantásra ilyesforma szembeállításokba rendezhető a budafokiak Vox Fortissima-bérletének első hangversenye.

Azért a zenekart megelőzve pódiumra lépő Hollerung Gábor rögtönzött bevezetőjével, ha nem is illesztette egészében dialektikus egységbe Gyöngyösi Levente Első szimfóniáját és Ludwig van Beethoven Kilencedikét, mindenesetre lelkes szavaival igyekezett a kortárs alkotás iránti fokozott érdeklődésre hangolni a közönséget, gusztust csinálva a Budafoki Dohnányi Zenekar felkérésére íródott szimfóniához. Törekvése sikerrel is járt, igaz, Gyöngyösi Levente művének e szavak nélkül is jócskán kijárt a figyelem, hiszen a néhány éve felismert tény ma már evidencia: Gyöngyösi nemzedékének kiemelkedő tehetségű, egyszersmind mindenkor hallgatóbarát zenét kínáló tagja. Az opera, az oratórium, a passió s a szimfonikus ciklusként meghatározott Verkündigung után a szigorúan vett szimfónia műfaja került most hát sorra a 34 esztendős zeneszerző terebélyesedő életművében, s amennyire ez legelső hallás után megállapítható, a végeredmény jelentékeny.

„Az I. szimfónia egy személyes vonatkozásokban bővelkedő szerelmi történetet dolgoz fel, amelynek az íve egy nagy szerelem születésétől annak elmúlásán át az új szerelem születéséig tart.” – fogalmazta meg. Műve ilyeténképp önéletrajzinak tekintendő, s ítéljük bár mégoly banálisnak a szavakba foglalt sommát, azért a szimfónia figyelemreméltó ötletességgel nyúlt e fenségesen hétköznapi témához.

Az első tétel madárcsivitelős idillje a Pastorale szimfónia, a harmadik tételben elővonultatott „menet a (lelki) vesztőhelyre” pedig már programszerűen is a Fantasztikus szimfónia jelentéskörét idézte meg, s utóbb akár az Örömóda dallamtöredékét is felismerhettük a mű zárószakaszában. Sőt mi több, Gyöngyösi még a populáris zene lomtárából is előhozott néhány megoldást számunkra.

Csakhogy nála a könnyű kézzel alkalmazott idézetek sosem állnak össze egyetlen nagy idézőjellé: a komponista tud, mer és akar is reflektálatlan őszinteséggel szólni a közönségéhez, s ez ma már egyszerre imponáló és problematikus tulajdonság. A számos ütőhangszert, valamint szintetizátort és elektromos erősítésű csellót is mozgósító, triviális, sőt szinte már ordenáré kétségbeesés percei csakúgy vitathatónak mutatták Gyöngyösi attitűdjét, akár a több kórust és egy mezzoszoprán szólistát igényelő, összesen nyolc versből idézeteket hozó zárótétel, a nagyszabású Újjászületés.

Meglehet, csak a cinizmus közege nehezíti a befogadást, de az „érzések pokla” és a „testi-lelki újjászületés” olykor bizony a romantikus nagyoperák gesztusaihoz mérten is soknak tűnt. S a legkényesebb – lévén hitbéli – mozzanatot érintve: a szimfóniát beszegő Ámen kétség kívül a zeneszerző hitének bizonysága, ám a szerelmi történethez tapasztva némiképp erőltetettnek tetszett. A zenekar és a felvonultatott énekkarok nagy lelkesedéssel és műgonddal adták elő a Hollerung Gábor autentikus irányítása alatt kibontakozó Gyöngyösi-szimfóniát, s az ütős kar különösen meggyőző teljesítményt nyújtott. A negyedik tétel szólistájaként a nagyszerű Németh Juditot hallhattuk.