A gólyakalifa

Németh G. István kritikája, Szabadság

A magyarországi szerzői jogvédelmi hivatal égisze alatt működő Artisjus Zenei Alapítvány 2006. november 5-én oklevelet látott szükségesnek átnyújtani a Kolozsvári Magyar Operának „a kortárs magyar zene külföldi terjesztése terén szerzett érdemeiért”. A magyar nyelvterület egyik legrégibb operajátszási tradícióját érdemben folytatni tudó kolozsvári műsorpolitikát ui. a 19.-től a 21. századig terjedő, tehát a teljes magyar operairodalom mennyiségileg és minőségileg egyaránt imponáló színrevitelei avatják továbbra is a magyar operajátszás egyik, talán éppen a legjelentősebb fellegvárává. A budapesti Magyar Állami Operaház szívfájdalma, hogy belátható időn belül nem lesz képes követni saját, 100 évvel ezelőtti dicsőséges hagyományait, mikor is Budapesten először – és mindmáig utoljára – szinte hónapokon belül sikerült műsorra tűzni az akkoriban Európa-szerte bemutatott opera-újdonságokat. Ezzel szemben napjainkban kizárólag a Kolozsvári Magyar Operában lehet hallani az összes Erkel-operát; a kolozsvári repertoár a Bartók- és Kodály-színpadi műveket szervesen és természetesen kiegészítő harmadik aranyfedezetét pedig az 1990–91-es első „szabad” évaddal kezdődőleg műsorra tűzött kortárs magyar operák képezik. A Szamos-parton 16 erdélyi és nem-erdélyi magyar komponista összesen 20 művét mutatták be, – abc-sorrendben – Csemiczky Miklós, Demény Attila, Fekete Gyula, Hary Béla, Illés Lajos, Kőmíves János, Lajtha László, Magyari Zita, Orbán György, Selmeczi György, Vajda János, Venczel Péter, Vermesy Péter és Vidovszky László operáit. Az Artisjus-díjat átvevő Simon Gábor, a Szamos-parti operaház igazgatója tehát joggal állíthatja: „Ilyen szempontból nem érezzük magunkat külföldinek”.

A lassan kétszázéves régi, valamint a szűk két évtizedre visszamenő legújabb kori hagyományokat egy erdélyi származású budapesti zeneszerző művének bemutatójával folytatódik. Az egy héttel elnapolt, végül március 6-án lezajlott legutóbbi kolozsvári kortárs magyar opera-produkció Gyöngyösi Levente A gólyakalifa c. operájának második színrevitele volt. Mivel A gólyakalifa ősbemutatójára 2005. május 28-án az Andrássy úti MÁO-ban került sor, a kolozsvári előadás a Gyöngyösi-opera országos (tehát romániai, erdélyi) bemutatójának minősítette önmagát. Ez a kegyelmi pillanatban lezajló második bemutató jelentős állomás mind a KMO, mind az erdélyi magyar zeneszerzés, mind Gyöngyösi Levente zeneszerzői pályájának történetében. A bemutatónak beharangozott február 28-i főpróba alapján A gólyakalifa erdélyi bemutatója elé írt előzetesemben azt írtam, könnyen előfordulhat, hogy A gólyakalifa esetében Budapest után Kolozsváron keresztül vezet az út a nemzetközi zenei életbe, illetve az egyetemes zenetörténeti kézikönyvekbe, operakalauzokba. A bemutató estéjén megfigyelt apró jelek igazolni látszanak korábbi feltételezésemet.

Gyöngyösi Levente operája szecessziós műremek. Szecessziós, amennyiben szakít a szülők nemzedékének meggyőződéseivel és visszatér a zeneszerző-nagyszülők szellemi örökségéhez. Szecessziós továbbá cselekménye révén is: Balla Zsófia az idén 100 éves Nyugatban megjelent Babits-regény nyomán készült szövegkönyve úgy dramatizálja ezt az ízig-vérig Doppelgänger/hasonmás-történetet, hogy az operaszínpadra alkalmazáson túl megőrzi a Babits-szöveg tudatalatti Calderón- ill. Grillparzer-vonatkozásait is. Szecessziós végül az opera kiindulópontjául szolgáló alapigazság is, mely szerint Das Leben ist Traum / Az élet álom. Ez a sokértelmű kijelentés volt ugyanis a 19. és 20. század fordulóján az Osztrák-Magyar Monarchia világmegváltó terveket dédelgető ifjúságának egyik – utólag meglepő helyeken felbukkanó – bonmot-ja. Aligha véletlen, hogy Kodály Zoltánné Sándor Emma asszony egy Bartókot és Kodályt négykezesezés közben megörökítő saját készítésű rajzára is odaírta 1913. februárjában a Grillparzer-dráma címét: Das Leben – ein Traum.

A gólyakalifa zenéje eklektikus – ez nem csak az én véleményem, mérvadó kolozsvári zeneszerző-szaktekintély megállapítását idéztem. A dicséretként is helytálló kifogás egyébként Gyöngyösi Levente erdélyi illetőségű budapesti zeneszerzés-professzorának zenéjével kapcsolatban is elhangzott már Kolozsvárt. Orbán György szintén Budapesten bemutatott első operája, a Pikkó herceg 2., kolozsvári előadásáról van szó.

A kolozsvári bemutató szünetében spontán közvélemény-kutatásra adtam a fejem. Arra az első látásra értelmezhetetlen véleményre bukkantam, miszerint az a baj A gyólyakalifával, hogy Gyöngyösi nem Bartók. A mérhetetlen cinikusságában is komolyan veendő megállapítás igaz. Nagyon is az. Gyöngyösi nem Bartók, hiszen nemcsak Bartók zenéjét idézi meg lefegyverző közvetlenséggel, hanem a legtágabb értelemben vett boldog békeidők örökérvényű partitúráiból ollóz. Másrészt Bartók egyetlen operáját, A kékszakállú herceg várát csak a táncjáték, A fából faragott királyfi sikerén fölbuzdulva volt hajlandó műsorára tűzni az Andrássy-úti operaház, az intendáns gr. Bánffy Miklós támogatásával, a szerző 37. életévében, 1918-ban. Gyöngyösi Leventének ez a huszárvágás 30 éves korában sikerült, 2005-ben. Egyébiránt Gyöngyösi tényleg nem Bartók – bárkivel fogadni merek akármiben, hogy személyi igazolványában a saját, és nem a Bartók Béla neve olvasható. A fenntartásként és kellő visszafogottsággal elém tárt állítás, azonban többet jelent önmagánál: így értetlenkedni csak a megértett dolgokkal kapcsolatban szokás, ill. ennyire csak azt látszik gyűlölni az ember, amit valójában nagyon is szeret, csak éppen még maga sem tud róla.

Nem ismerem Gyöngyösi Leventét, az embert. Azt azonban egészen biztosan tudni vélem, hogy bármit sugall is első operájának cselekménye, a szerző személyisége nem tudathasadásos. Egyébként is olyan korban élünk, melyben egy műalkotás megítélésekor az előbb említett meggondolás semminemű relevanciával nem bír. Gyöngyösi azonban a bemutatót követő fogadáson elmondott rövid beszédét a következő szavakkal kezdte: meg van hatódva, meg van rendülve, ismét kolozsvárinak érzi magát. A gólyakalifa tehát nem egy Kolozsvárról Budapestre áttelepült meghasonlott szerző műve, hanem egy szépreményű székesfővárosi ifjú zeneszerzőé, aki erdélyi illetőségű professzornál hallgatott zeneszerzést a Liszt Ferenc nevét viselő Zeneakadémián, mostantól viszont megint kolozsvári is, tehát a 2. színrevitellel bezárult a kör.

Balla Zsófia a bemutató előtti napon tartott sajtótájékoztatón megjelent újságíróknak elmondta, hogy Gyöngyösi ragaszkodott egy Doppelgänger/hasonmás-motívumra épülő történethez, azaz valamilyen okból rendkívül fontos volt számára, hogy első operájának főszereplője skizofrén legyen. A kolozsvári előadás hallgatása közben (melynek technikai színvonala egy napon említhetőnek tűnt a székesfővárosban tartott ősbemutatóéval) az a gondolatom támadt, hogy valaki mégiscsak skizofrén ebben a történetben, és ez a valaki nem más, mint Gyöngyösi Levente, a zeneszerző. Hogy is nem lenne az egy fiatal komponista, aki – ha felelősségteljes – nyilván kénytelen azzal szembesülni, hogy már mindent elmondtak, mindent megírtak előtte, minden hang foglalt. Ezen az árnyékon nem lehet túllépni. Azt azonban – Richard Strauss nyomán – lehet, s erre A gólyakalifa ragyogó példa, hogy az egyetemes zenetörténet konkrét jelentéssel felruházott, választékos ízléssel szelektált helyeit az arra alkalmas szövegkörnyezetben felhasználva akár poszt-posztmodern korunkban is maradandó opera szülessen.