Meglehet, csak a cinizmus közege nehezíti a befogadást, de az „érzések pokla” és a „testi-lelki újjászületés” olykor bizony a romantikus nagyoperák gesztusaihoz mérten is soknak tűnt.
Gyöngyösi Levente operája szecessziós műremek. Szecessziós, amennyiben szakít a szülők nemzedékének meggyőződéseivel és visszatér a zeneszerző-nagyszülők szellemi örökségéhez.
A gólyakalifa mindenekelőtt káprázatosan tehetséges opera. Szerzője a fiatalságához képest ijesztően kész operakomponista, fölényesen-invenciózusan uralja és virtuózan kezeli az operai idiómákat.
Gyöngyösi Levente sziporkázó zeneszerzői tehetségének további alakulását tekintve aggasztónak tartom e túl-élvezetteli feredőzést a tangó álfertőjében: csak nem lesz belõle könnyűzene-komponista?
Gyöngyösi mintha törekedne is arra, hogy ne legyen saját arca. Operanyelvet beszél, tetszetős, tonális, jól énekelhető és drámai gesztusokra is képes idiómát, amelybe éppúgy belefér a mikrofonba belebúgott kávéházi sanzon, mint a bensőséges szerelmi vallomás vagy a tumultuózus imbroglio.
