II. szimfónia

Végh Dániel kritikája, Fidelio

Gyöngyösi Levente II. szimfóniájának miskolci premierje előtt Kovács László az est karmestereként és mint a mű megrendelője rövid bevezetőt tartott. A kortárs komolyzenével kapcsolatban óvatos hallgatóság megnyugtatására a művészeti vezető elmondta, bár kétségtelenül „nem fogunk szép dallamokat hallani”, ijedségre semmi ok: az 1975-ben született komponista stílusát ismerve a felkérés pillanatában biztos lehetett abban, hogy a klasszikus és romantikus repertoárra éhes helyi közönség is értékesnek ítéli majd az új művet. A dirigens a darabról szóló értelmezését (vagy a szerző gondolatait?) is megosztotta a közönséggel, mely szerint a szimfónia a világ elpusztításán ügyködő negatív figuráról szólna, akit végül kilőnek az űrbe. Bevallom, az ismertetett „programra” a zenét hallgatva magam nemigen véltem ráismerni – annál inkább Bartók-művek visszhangjaira. (Bár a 2012-es Mini Fesztiválon már Budapesten is elhangzott a mű a Miskolci Szimfonikusok előadásában, arról a koncertről tudomásom szerint még nem jelent meg beszámoló, így a következőkben a mű első benyomásokon alapuló megítélésére vagyok kénytelen szorítkozni.)

A mély fafúvósok – fojtott kürtök – kisdob – vonós pizzicato felrakás és a szaggatott, erősen ritmizált zenei szövet a Mandarin világát idézi, a szekund-kvart lépésekből építkező dallamtöredékek a Kékszakállúra emlékeztetnek, de Bartók éjszaka-zenéinek színei is kihallhatók Gyöngyösi 2011-ben befejezett második szimfóniájából. A párhuzamok a második tételben folytatódnak, ez ugyanis a Concerto Megszakított közjáték című tételének dallam-idézeteire hajaz. A hivatalos műismertetés szerint „Az idillikus hangvételt az I. tétel fenyegető főtémája szakítja félbe” – az idilli részek hárfa-xilofon-fuvola hangszerelése és tercrokon fordulatokban gazdag harmonizálása egyébként inkább Debussy és Ravel zenekari színeit idézte. Bár a harmadik és negyedik tétel újabb és újabb magabiztosan kezelt hangszerelési illetve formai eszközöket vonultat fel, a mondanivaló a mű második felére mintha elfogyott volna. A komponista mellett némileg az előadók is elfáradtak: a finálé legalábbis jóval hosszabbnak tűnt a karmesteri bevezetőben ígért 2,5 percesnél. Referenciafelvétel, illetőleg hozzáférhető partitúra híján csak feltételezhetjük, hogy az előadás minden más tekintetben hibátlan volt, s a szerző is elégedett lett volna vele – talán a következő budapesti megszólalás alkalmával (2012. március 3-án adják elő a Müpában Dvorák IX. szimfóniájával és Oláh Kálmán Passacagliájával egy műsoron) jelenlétével is megerősíti benyomásainkat.