1
A leghosszabb. A legkimerítőbb. A leggyötrelmesebb.
De biztosan életem eddigi legfelvillanyozóbb zeneszerzői feladata is: zenés színpadi művet írni Mihail Afanaszjevics Bulgakov A Mester és Margarita című regényéből.
Ebből a misztikus műből, Csordás Zoltán aneszteziológus-mentőorvos barátom örök kedvencéből, amelyről már akkor, barátságunk elején is órák hosszat tudott mesélni, amikor én még nemhogy a regényt nem olvastam, de azt sem tudtam, mi fán terem az orosz irodalom. Reményi Józsiék lakásában majdhogynem hetente tartottunk előadást valami fontos dologról, azt hiszem, 1998-ban – én a Figaróról, ő meg A Mester és Margaritáról. Akkortájt jártak Moszkvában, kettesben Józsival. Minden helyszínre elzarándokoltak, rengeteget fényképeztek, majd itthon, az előadás alkalmával izgatottan mutogatta képeken a Szadovaja 302/b-t, a Patriarsije Prudit, a Verébhegyet.
Mondom, nem olvastam még a könyvet akkor, de, ahogy Csordást hallgattam, annyi biztosan nyilvánvalóvá vált számomra filológiai igényességű fejtegetéseiből, hogy ez egy Nagyon Nagy és Izgalmas Mű.
Aztán később elolvastam, tetszett is meg nem is, sok mindent nem értettem belőle – az igazi áttörést a néhány évvel későbbi második olvasás hozta meg. Letaglózott, megsemmisített. Esélytelen voltam ellene, ugyanúgy, mint ahogy szegény moszkvai csinovnyikok az életüket gyökerestől fölforgató Erő ellen. „Kell nekem ez a mű” – gondoltam; annyira elvarázsolt, mint egy igazán izgalmas nő, akin a szépsége csak egy réteg a sok további réteg felett. Először az ragad meg benne, de az igazán izgalmas dolgok alatta vannak… kell nekem ez a mű, és hát egy zeneszerző hogyan is gondolhatná ezt másképp, mint hogy operát akar belőle írni?
Embertelen feladat, mert a mű annyira sokszínű, sokrétegű, maga a történet is annyira szerteágazó, hogy a legfontosabb és legnehezebb feladata bármilyen librettistának-dramaturgnak biztosan az lesz: húzni belőle. Az meg egy ilyen, tökéletesen kerek egészet alkotó könyv esetében maga a folyamatos aknamező. Sokáig úgy is voltam vele, hogy hagyjuk csak békén ezt a monstrumot, talán majd… egyszer. Ha. Ha megérik rá a helyzet (meg én).
2
Aztán jó tizenöt évvel később ülünk Hollerung Gábor karmester barátom irodájában a Kerepesi úton. Azt mondja nekem:
– Írjál nekünk valami nagy művet.
(Ekkorra már közösen túl voltunk az I. szimfónián, amely a méreteit tekintve igencsak megfelel ennek a kritériumnak. Óriási zenekar, szólista, kórus, elektronika, ütőhangszer-rengeteg, tizenhét és fél perces zárótétel – mi kell még?)
– Örömmel. A veletek közös projektek mindig annyira szenzációsan szoktak sikerülni! – mondom én. Majd:
– De milyen fajta műre gondolsz?
Egymásra néztünk, és szinte egyszerre mondtuk:
– Valami könnyűzenére!
Nekem ősidők óta (igazából 1994 óta, mióta Esztergomban előadtuk az István, a királyt) vágyam írni valamit, ami a könnyűzene ritmusvilágát, őrült energiáit elegyíti a kortárs komolyzene és a szimfonikus zenekar lehetőségeivel. Ők, a Dohnányi zenekar meg rengeteg könnyűzenei projektben vesznek részt, ott voltam a Stinggel közös koncertjükön, amelyen majd felrobbant az Aréna, és akkorát buliztunk a feleségemmel az első sorban, amekkorát nagyon régen nem – de honnan tudta Gábor, hogy nekem ez a szívem vágya?
Valahogy ráérzett.
Természetesen azonnal igent mondtam.
3
Mire hazaértem, megszületett a terv: a Mester és Margaritából fogok írni – rockoperát. Vagy musicalt. Vagy mit tudom én, mit, csak legyen benne dobszerelés, elektromos gitár meg sok 12/16-os tá-dú-dú-bá-dú-bá-dúú. Ó jee.
Az ember őrült izgalmat érez ilyenkor. Magával sodorja az Ötlet. Egyáltalán nem gondol bele a megvalósítás gyakorlati buktatóiba, hogy hány banánhéjon elcsúszhat egy ilyen monstre-gigantomán produkció:
hogy az egyetemes remekművekhez iszonyú kockázatos hozzányúlni – a lábujjuk aljáig is nehéz elérni, nemhogy a szintjükre emelkedni;
hogy mi a csuda köze van a harmincas években játszódó Bulgakov-regénynek a rockzenéhez;
hogy a műfajkeveredés, azaz divatos szóval crossover szintén komoly veszélyeket rejt magában: a mű sehova sem lesz igazán besorolható, egyáltalán azt is nehéz lesz eldönteni, hogy hol a helye, a Madách Színházban vagy az Operaházban;
hogy még sosem írtam könnyűzenét (apróbb kísérletecskéktől eltekintve), és talán nem épp egy ilyen éktelenül fontos művel kellene elkezdeni.
Nos, ezek a nehézségek később, a mű tervezési, majd létrehozási fázisában mind-mind előjöttek. A mű, a stílus rettentő nehezen adja magát, elég arra gondolni, hogy a Gólyakalifa tokkal-vonóval 1 év 4 hónap alatt készen volt. A Mester és Margarita zongorakivonatának (hangszerelés még sehol!) 2016. januárjában csak háromötöde van készen – áprilisban lesz két éve, hogy az első hangot leírtam a műből.
Nehezen, nagyon nehezen adja magát a nyavalyás.
4
Elmúlt az ötlettel szerelembe esés lila köde – és amikor kicsit lehiggadtam, elkezdtem tervezgetni, gyakorlatba átültetni az őrült ötletet.
Újraolvastam a könyvet.
Felkértem egy nagyszerű költőt, a Kossuth-díjas Várady Szabolcsot, hogy készítse el az opera szövegkönyvét.
Javaslatára bevontuk a munkába állandó munkatársait, Bognár Róbert műfordítót, valamint Schlanger András színész-rendezőt, akik számtalan, a dramaturgiát, a karaktereket, az opera szerkezetét stb. stb. érintő nyolcszemközti megbeszélés után elkészítették az opera forgatókönyvét. Szabolcs ebből dolgozott, amikor nekilátott a librettó megírásának.
Végül a librettó elkészülte után nekiláthattam én is: 2014. április 15.-én született meg az első hang a műből.
5
A következő hónapokban terveim szerint itt, a Videoblogban beszámolok majd a mű előkészületeiről, komponálási folyamatáról. Rajtam kívül megszólalnak majd alkotótársaim is.
Szeretném megvilágítani, micsoda óriási munka, micsoda hallatlan erőfeszítésre van szükség sokunktól addig, amíg a kedves néző megpillantja majd az első plakátokat a Körúton:
„A Mester és Margarita – opera-musical 2 felvonásban”.
